Mint azt a bevezetõben említettük, a Bûbájos Boszorkák stábja járt a leginkább utána annak, hogy mi is az a boszorkányság, mik a hagyományai, és hasonlók. Így sokszor felmerül a személyes haszon kérdése, sõt még a legfontosabb valódi boszorkánytörvény, a boszorkány intés ("Tedd azt, mit jónak látsz, de ne árts senkinek!") is konkrétan megfogalmazódik.
    Ugyanakkor egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy a sorozat hollywoodi, így néha még a valódi vallási vagy mítikus elemeket is átfordítják, vagy egyszerûen kitalálják õket. De ne beszéljünk a levegõbe, nézzük meg, mik azok a klisék, amik átírják a való élet boszorkányhagyományait és mûködéseit.

   1. Az elsõ-részben-mindent módszer

    A lányok mindhárman rögtön az elsõ részben megszerzik alapvetõ képességeiket: az idõ megállítását, a tárgyak mozgatását, a jövõbe látást. Nagyon jó jel, hogy más tévéhõsökkel ellentétben a Halliwell-nõvéreknek bele is kell tanulniuk erejükbe, és azok késõbb változnak, fejlõdnek. Ugyanakkor a film sorozat volta miatt az írók alapvetõen átugorják a való élet egy fontos mozzanatát: az idõt.
    Mit is jelent ez? Azt, hogy amit a lányok egy-két rész alatt tökéletesen megtanulnak (pl. a telekinézis, hogy az egyik tudományosan is leginkább elfogadott parajelenségnél maradjuk), az a való életben alapszinten is eltarthat hónapokig, vagy akár évekig (az ember affinitásától függ). Természetesen a lányok nem akárkik, hiszen a történet szerint neves boszorkányok leszármazottai, így azzal is hathatósan lehet érvelni, hogy a vérükben van az ilyesmi (ennek jelentõségérõl bõvebben késõbb ejtünk szót). Azonban, ha az átlagember szintjén nézzük a hasonló erõfejlõdést, ritka, hogy valaki ennyi idõ alatt ilyen jól legyen képes kontrollálni az erejét, még egy Halliwell-boszorkány esetében is. Fõleg egy harminc év körül járó embernél egy teljesen új tulajdonságba mindenképp bele kell tanulnia az embernek ugyanúgy, ahogy járni vagy úszni is meg kell tanulnia. Nem megy egyik percrõl a másikra.
    Ha a sémák szempontjából nézzük a dolgot, ismét az a szabály érvényesül, hogy az elsõ részben egy viszonylag kerek történetet kell kapnunk, meg kell tapasztalnunk egy normális helyzethez képest történt maradandó kilengést (jelen esetben azt, hogy a három lány képességeket kap). Ha valóban évekig tartana ezeket megtanulniuk, arra legalább húsz rész rámenne, és persze a sorozatnak nem ez a lényege - ezért is ez a gyorsítás. Persze ettõl még nem lesz reálisabb.

   2. A módszer újragondolása: Paige

    Amikor Paige "a családba kerül" a negyedik sorozatban, mindjárt más a felállás. Az elõzõ fejezetben megnéztük, mire van szükségünk egy sorozat kezdetén: van egy helyzetünk, ami végérvényesen megváltozik. Prue azonban meghal a harmadik sorozat végén, így maga a "megváltozott helyzet" (a három boszorkánytestvér összekerülése), ami három évig tartott, kerül veszélybe. A negyedik sorozat elsõ részében meg kell kapnunk arra a megoldást, hogy hogyan lehet folytatni ezt a történetet.
    Ugyanúgy, mint a legelsõ részben, van egy alaphelyzetünk, de ezt már nem kell magyarázni, hiszen ismerjük az elõzményeket. Nem kell bevezetnünk a szereplõket, nem kell megismernünk a konfliktusaikat, koncentrálhatunk magára a történetre is. És így rögtön az negyedik sorozat elsõ részében meg is kapjuk a megoldást: van egy negyedik testvér is, akivel folytatódhat a Halliwell-boszorkányok története. A változás tehát megvan, de jóval lassabb, ugyanis most nem három ember boszorkánnyá válását kell nyomon követnünk, hanem csak Paige-ét. Így sok részen keresztül láthatjuk, ahogy Paige megtanul Halliwell-boszorkánynak lenni, hasonlóan azokhoz, akik a való életben próbálnak belekóstolni a "boszorkánylétbe": ki akarja sajátítani a varázserõket, saját célra használja az Árnyak Könyvét, és a többi, vagyis elköveti mindazokat a hibákat, csetléseket-botlásokat, amiket a "kezdõ" boszorkányok a legtöbb esetben szintén el szoktak követni.
    A sorozat e részei így nem csak Paige-rõl szólnak, hanem minden kezdõ boszorkányról, aki egyszerûnek, neadjisten játéknak veszi a mágia használatát. Paige minden résszel közelebb kerül ahhoz, hogy megértse, mi valójában a boszorkányság. Megtanulja, hogy a boszorkányság nem játék, hanem felelõsségteljes munka és küldetés. Megtanulja, hogy a mágia nem lehet öncélú, hanem csakis a jó védelmére és segítésére szolgálhat. Végül pedig azt is meg kell tanulnia, hogy a boszorkányok ereje magasabb célra született, nem mindennapi bajaink orvosolására és öncélú célkitûzéseink elérésére. Paige a nézõvel együtt érti meg azt bölcsességet, hogy meg kell tanulnunk bánni saját mágiánkkal, s hogy csak akkor szabad azt használnunk, ha más út nincsen.

   3. Prue dominanciája és irrealitása

    A sorozat elsõ 40-50 részének nagyfokú Prue-centrikussága - vagyis hogy a cselekmény a legidõsebb testvér körül forog - a mágia terén is érvényesül. Prue az ugyanis, aki legelõször és leghatékonyabban használja képességeit, már a legelsõ résztõl. Így az õ szerepe is lesz a legkevésbé valósághû. Phoebe képessége ezzel szemben jóval reálisabb: látomásait csak mi, a nézõk látjuk teljes mértékben, Phoebe, fõleg újdonsült boszorkány állapotában gyakran ütközik nehézségekbe azzal kapcsolatban, hogy voltaképpen mi is az, amit látott. Hasonló ebbõl a szempontból az átlagemberhez, aki álmodik: kezdetben csak apró részletekre, mozzanatokra, sugallatokra emlékszik, de ahogy fejlesztji a képzelõerejét, vagy gyakorolja az álmokra való emlékezés egy-egy képességét, egyre részletesebben és hosszabban lesz képes emlékezni álmaikra. Ugyanígy Phoebe, aki idõ elteltével egyre hosszabban és részletesebben jegyzi meg látomásait.

   4. A gyorstalpaló-klisé veszélye

    Mivel rengeteg filmben, sorozatban és regényben használták fel ezt a klisét a különbözõ filmesek és írók az elmúlt évtizedekben, az a köztudatba is valóságként ment át (ennyit arról, hogy a tévé nem befolyásol). Síva ujjain sem lehet megszámolni, hány olyan tanfolyam van, mely könnyû, gyors, de mély és mindenható tudást ígér annak, akinek van fölös tíz-húszezer forint megtakarított zsebpénze. A valódi tudást kínálókat általában onnan lehet megismerni, hogy nem kínálnak gyors megvilágosodást sok pénzért, és nem reklámozzák magukat hatalmas neonlámpákkal.
    A sokat gyorsan-elv egész felgyorsult nyugati világunkra rányomta a bélyegét, és a tévében is túl sokat látjuk ahhoz, hogy mindenre érvényesre gondoljuk. A tanulság tehát, hogy nyílt szemmel kell járnunk és odafigyelnünk, ki mit kínál - általános- és középiskolába is összesen tizenkét évet járunk és nem két hetet, és nem véletlenül. A magas szintû tudás sosem jöhet tálcán, és semmiképp sem gyorsan elsajátítható. Úgy, ahogy az iskolai tantárgyak, az õsi rendszerek (többek között a boszorkányság) megértéséhez is mindenkinek megfelelõ idõre van szüksége.